Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a vívásról

2009.02.16

Gondolatok a vívásról

 

A vívás esetében nem (vagy sem) egyedül a fizikai vetület a fontos. Ha így lenne, nem feltétlenül a vívást választottuk volna. A vívás ad valamilyen pluszt, ami túlmenően azon, hogy "szép sport", mentálisan és szellemileg is kielégülést okoz. A sport nem csak a fizikum fejlesztésére való, ezt tudjuk. De mi az a többlet, amit a vívás adhat meg nekünk?

 

A vívás nem más, mint két egymással szembenálló fél küzdelme egy fegyvernek látszó eszköz segítségével. Küzdelem a meleggel, a fáradtsággal, az időzítéssel, esetenként talán az indulatokkal is; és mindenekfelett játék.

 

A vívás kiváló testmozgási lehetőség, edzi az izmokat és a szív érrendszerét, bizonyos aerobic elemeket is kínál, de nem kell hozzá komoly fizikai erőnlét, vagy edzettség, és akár dohányosok is elkezdhetik. Azért jó, ha az ember rendszeresen nyújt és a lábmunka is segít; iskoláknál az sem árt, ha van némi karizmunk a vívó oldalon. Feltételezhető, hogy nem az extrém fizikai megerőltetést kereső emberek választják ezt a sportot, mert az ügyességnek és ötletességnek hangsúlyosabb szerepe van, mint az izmoknak. A rendszeres lábmunkánál fontosabb a "mentális izomzat".

 

A vívás azokhoz a sportokhoz áll közel, melyekben a támadás és a védekezés a két fő elem. Épp ezért talán a labdajátékokkal és a küzdősportokkal áll a legközelebbi rokonságban.

A párbajtőr viszont leginkább a sakkhoz hasonlít: az akciók egyszerre támadások és védések is, és a pillanatnyi helyzetet felmérve kell tervezni előre a megfelelő lépést.

Lényeges különbség az akciók közt eltelt időn van...

 

Kézenfekvőnek látszik, hogy a vívás harcművészet és küzdősport: egy olyan szabadidős sporttevékenység, amely halálos harci múltra tekint vissza.

A vívónak nem csak a teremben, a páston kell bizonyos tulajdonságokat felmutatnia, hanem az "életben" is; nem egyszerűen magatartásszabályokhoz kell tartaniuk magukat, hanem magukévá kell tenniük egy bizonyos szellemiséget is. Az, hogy ez régen szinte maradéktalanul teljesült, ma már azonban nem, két dologgal függ össze: egyrészt a vívásnak már nem feltétele az előkelő származás, ami természetszerűleg hozta magával bizonyos szabályok és fennkölt eszmék magunkévá tételét, másrészt a küzdelmek sem vérre mennek már.

A vívásoktatás mellé ugyan nem kapunk szellemi útmutatást, de a személyiség fejlődése bekövetkezik, ha odafigyelünk a párhuzamokra.

 

A modern vívás rendkívül biztonságos sport: nagyon kicsi a sérülési arány ha más sportokkal összehasonlítjuk, ráadásul védőöltözetet is viselünk. Nem a veszély az, ami a sportolókat ehhez a sporthoz vonzza.

 

A mai vívás közvetlenül a XIX. századi klasszikus európai kardforgatásból alakult ki. Nem a találat volt a fő cél, hanem az, hogy úgy adjunk, hogy közben nem kapunk találatot. Ezért sok vívó, aki a klasszikus stílust követi, úgy vív, mintha a fegyverek halálos sebeket tudnának ejteni. Ez maga a játék. Azok a "modern stílusú" párbajtőrösök, akik ennek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, és előszeretettel vetik alá magukat az együttes találatnak, még egy fokkal jobban elmerülnek a játékban. Ez egy hallgatólagos "tegyünk úgy, mintha" színjáték.

A játék-szerűsége a vívásnak főleg ebben rejlik. Kevés más sport van, ahol valaminek a mímelése lenne maga a sport. A legtöbb sportnál pontosan azt tesszük, amiről hisszük, hogy tesszük. Pl. a teniszben, pontosan azért ütjük meg a labdát, hogy a másik térfélre juttasson lehetőség úgy, hogy a szemben lévő fél ne tudja visszaütni. Ha bokszolunk, az a cél, hogy bevigyünk egy olyan ütést, amivel kiüthetjük az ellenfelet. De ha vívink, csak úgy teszünk, mintha fegyver lenne a kezünkben, és mintha párharcot folytatnánk valakivel. A valóságban azonban játszunk, és sem sebet nem óhajtunk ejteni, sem fájdalmat nem akarunk okozni. (Talán ezért van az, hogy még profi szinten is folyamatosan exkuzálják magukat a felek bizonyos figyelmetlenségek vagy durvaságok miatt.)

 

Caranca szerint a vívás "nem egyszerűen testi gyakorlat, vagy a lovagias úriember elvárt jártassága. A kard használata egy filozófiát feltételez, amely a keresztény miszticizmus és az újra felfedezett klasszikus tudományok alkímiai elegye".

A reneszánsz ideológia szerint lehetetlen a kardforgató ember tulajdonságait elválasztani az úriemberektől elvárt egyéb tulajdonságoktól, mint amilyen a folyamatos tanulás és fejlődés igénye, és az "univerzális személlyé" válás eszményképéhez való közelítés. Ugyanerre az időszakra vonatkozik Turner és Soper azon megállapítása, mely szerint "a vívás technikai fogásait képtelenség lett volna ’eladni’ a nemes ügyek, a hazaszeretet és a becsület zászlóinak lengetése nélkül." Ők tehát tovább is mennek, és azt állítják, hogy a vívásnak ugyanolyan fontos eleme a szellemiség, mint a kardforgatás technikája.

Így aztán már végképp érdemes megnézni közelebbről, miből is áll ez a szellemiség.

 

A motiváció, belső hajtóerő rendkívül személyes és egyénre szabott, ettől függetlenül azért vannak bizonyos elemek, amelyeket biztosan sokan felsorolnánk, ha megkérdeznének bennünket, miért döntöttünk úgy, hogy ez a sportot választjuk. De sokan talán tisztában sem vagyunk vele, mi motivál bennünket.

Nagyon jellemző Clements (1996) gondolata: "Képtelenség a kardforgatást megtanítani az olyan harcművészetek esetében, melyeket valódi elhivatottsággal és őszinteséggel gyakorlunk. A kardforgatást mindenkinek saját magának kell elsajátítania. A cél az ego és önmagunk legyőzése".

 

A hobbivívót legegyszerűbben a párbajtőrre lehet megtanítani, ezért különösebben nem is kérdezi az embert mestere, hogy milyen fegyvernemet választ, hanem a párbajtőr felé terelgeti kezdetektől fogva. Sokan azonban maximalisták és úgy érzik, hogy akkor mást kell választani, amit nehéz megtanulni. Többen is átesnek ezen a "büszkeségi fellángoláson" és először a kard, majd – esetleg magasságukból kifolyólag - a tőr felé kezdenek kacsingatni.

Hogy ez nem így van, rájöhetünk ha elolvasuk Julio Martinez Castello 1933-as könyvében a "párbajkard" fejezetet, melyet ő legutolsó fejezetnek tett be duelling sword cím alatt (a párbajtőr – épée –a párbajkardnak a "leszármazottja"):

"A párbajkardozónak csalhatatlan pontossággal kell fegyvere végét irányítania. Ez sokkal fontosabb a párbajkard, mint a tőr vagy a kard esetében, pedig azoknál sem elhanyagolható tényező. A párbajkarddal vívónak a legkisebb nyitott felületre kell céloznia fegyvere hegyével és hibátlan precizitással kell elérnie célpontját, mert ha túl rövid a mozdulat, elront egy lehetőséget, de ha túl hosszú, kiteszi magát ellenfele támadásának. Ha a szúrás túl könnyű, nem érvényes; ha elszámolja a távolságot és túl közel megy ellenfeléhez, lehetővé teszi hogy a másik vívó ellentámadása betaláljon. Továbbá, a legjobb célpont a kar és a kéz, de ezek állandóan mozognak, miközben az ellenfél cselt mutat be vagy védekezik. A párbajkardozónak meg kell tanulnia, hogy egy mozgó célpontot pontosan találjon el. (…)

Mivel a párbajt betiltották, a tőr helyettesítette a párbajkardot gyakorlási és sportolási célból. Egy idő után a tőrözés nagyon stilizálttá vált és a kisebb találati felület miatt nem adott már elegendő lehetőséget arra, hogy a párbajt jellemző furfangosságot és rendszertelenséget a vívó kiélhesse. Ezért kifejlesztették a párbajkardot, mint sportfegyvert, mely nagy népszerűségre tett szert, mert ez a fegyvernem áll a legközelebb a valódi párbajfegyverhez.

A párbajkardozónak minden alapgyakorlattal, mely a tőrben használatos, tisztában kell lennie, de itt feltétlenül fontos a pontos találatra való koncentráció, mivel a kar kicsi és egyben mozgó felület. A védelem szintén sokkal nagyobb felületre irányul ."

 

A fentiekből tehát az derül ki, hogy – akár a sakkban is – nagy koncentrációra, odafigyelésre, precizitásra; de ezen kívül nagyon jó reakcióidőkre is szükség van ahhoz, hogy jól párbajtőrözzünk. Ezek a kívánalmak jól illeszkednek a játék és szellemiség témakörébe.

 

"Csak azért, mert meg tudod csinálni, nem biztos, hogy meg kell tenned." (Saviolo, 1595)

Sokaknak nem érthető, hogy miért jó egy haladónak egy kezdővel vívni. Mindig hálás köszönetet kell adni, ha egy haladó vívó megtisztel azzal, hogy kiáll akár csak egy 15-ös asszóra is, még úgy is, hogy egy kezdővel szemben kevésbé "csillogathatja" meg a tudását. De ha utána megkérdezzük öt miért állt ki, gyakran kaphatjuk feleletként, hogy ők is rengeteget tanulnak abból, ha kezdővel vívnak. Itt lép be megint az a tézis, hogy mindenki mindenkinek lehet mestere.

 

Swetnam szerint is fontos az ész, mert az ellenfelet és az akcióit ki kell tudni értékelni. Mindezt persze a pillanat törtrésze alatt.

A vívók között feltűnően sok jóeszű emberrel lehet találkozni. Régebben a vívásnál a származás volt a kritériuma annak, ki vehet részt benne. Ma is van egyfajta szelekció: akinek nem vág az esze, az nem sokra fogja vinni, mert hiába erős a karja, ha előbb lendíti, minthogy akcióját végiggondolta volna. (A jóeszűséget, gyors helyzetfelismerő és kombinációs készséget persze ne keverjük az intelligenciával és műveltséggel!)

 

Biztos mindenki fel tudja idézni első iskoláit. A mester elmond egy mozdulatsort, ami alsó hangon is 7-8 különálló mozdulatból áll. Van benne karmunka, lábmunka, de a sorrendiséget és a távolságot is figyelembe kell venni, ezen kívül a mester kombinálja az irányt előre-hátra és időnként csavar egyet a feladaton azzal, hogy külső vagy belső irányba mozdítja karját. A siralmas eredmény persze nem marad el – főleg ha zongorázni sem tudunk - és az ember frusztrációja és szégyenkezése leírhatatlan. Ez mégsem szegi kedvünket, ha készek vagyunk valaminek az elsajátítása érdekében újradefiniálni az önmagunk nagyságáról alkotott képet!

 

„kis O” nyomán